Az én világom. 8.

Tetszik Acélnak a múlt idéző műsora. Tetszenek a zenei betétek.

Már az előzőekben is betettem egy,egy hivatkozást a Youtube-ról. Ezentúl is megteszem. Ide a Kalinka orosz népdalt választottam. Azokban a bizonyos 50-es években szinte minden második nap hallhattuk a rádióban.

Ez a változata 2009-ból van. Az Eurouvisio dalfesztiválján adták elő.

Ennyi OFF után térjünk vissza Spártához.

Mit szoktak tudni a spártaiakról? A fiúkat szigorú nevelésben részesítették, 300 harcos megállította a százezres perzsa sereget, a nem tetsző újszülötteket ledobták a Taigetoszról.

Kezdjük a végén. Mi az igazság? A spártai apának – ha gyermeke valami testi fogyatékossággal született vagy koraszülött volt, és nem akarták felnevelni – el kellett mennie a törzsének véneihez, és az ő döntésük szerint kellett eljárnia. Ha a vének úgy ítélték meg, hogy a gyermeket nem kell felnevelniük, akkor a szülők kivitték a Taigetoszhoz, és letették az úgynevezett Apothetaira és – a görög gondolkodás szerint – nem megölték a gyermeket, hanem „adtak neki egy esélyt. Ugyanis ezt a helyet mindenki ismerte, így azok, akiknek nem volt gyermekük, kijártak erre a helyre, és elvihették a kitett csecsemőt. Így a gyermekkitételnek ritkán volt halálos áldozata.

Spártának egyidejűleg két királya volt. Őket mindig ugyanaz a két család adta. A királyok legfőbb feladata a hadsereg vezetése volt.

A többi teljes jogú polgár, az ún. egyenlőek elvileg egyenlő jogokkal rendelkeztek. Részt vehettek a népgyűlésen, ami megválasztotta közülük a legfontosabb tisztségviselőket, az 5 ephoroszt, akik egyes egykorú vélemények szerint, a tényleges hatalmat birtokolva, türannoszként vezették Spártát. A vének tanácsába, élethossziglan választották a tagokat a 60 évesnél idősebb polgárok közül. A teljes jogú polgárok mellett Spárta egy igen tagolt társadalommal bírt.

A föld az állam tulajdona volt. A teljes jogúak kaptak állami földet, a föld nem volt felosztható. Voltak különböző egyéb rétegek, az indiai kasztokhoz hasonlóan, csak jobb átjárhatósággal. A földet mindig a legidősebb fiú örökölte.

a hüpomeiónok spártai születésű polgárok, másodszülöttek, akiknek nem jutott klarosz (föld birtok).

a mothaxok törvénytelen gyerekek voltak, akik a teljes jogú polgárok módjára kaptak kiképzést és teljesítettek katonai szolgálatot.

a treszanteszek olyan spártaiak voltak, akiket kizártak a teljes jogú polgárok (homoiosz) közül, mivel a harctéren gyáván viselkedtek.

a trophimoszok perioikoszok vagy külföldiek gyermekei voltak, akik spártai nevelésen mentek keresztül

a neodamódészek hoplitaként (nehézfegyverzetű gyalogos katona) való szolgálatáért felszabadított helóta volt az ókori Spártában.

a nothoszok is törvénytelen gyerekek voltak, de ők nem kaptak spártai nevelést.

A helóták az állam tulajdonában voltak. Egy-egy állami földterülethez, rendelték őket. A klarosz a rajta levő helótákkal együtt öröklődött tovább a homoiosz legidősebb fia számára, aki így lett a vezető réteg tagja. A helótákat nem lehetett szabadon adni-venni, mint a rabszolgákat, nem lehetett felszabadítani, de kölcsön lehetett őket adni. Helóták ezenkívül háztartási szolgaként is dolgoztak, egy részüket az ifjú spártaiak mellé rendelték ki felügyelő szolgaként. Kézművesek is kerültek ki közülük.

A helóták jelentették a spártai mezőgazdasági termelés gerincét, az egyelőek maguk semmilyen termelőmunkát nem végezhettek. A helótáknak termékeik fix részét, az ún. apophórát (ἀποφορά) le kellett adniuk gazdájuknak, a terméktöbbletet megtarthatták, ami mutatja jobbágyi és nem rabszolgastátusukat.

A duloszok adható-vehető rabszolgák voltak.

Megjegyzés!

Persze nem tudom én ezeket a görög szavakat mind fejből, de tudom a fontosakat. A többinek utánanézek, mikor ilyen, vagy hasonló dolgokat írok. Esetenként a forrásanyagból átveszek részeket. Olyannak szánom ezeket a bejegyzéseket, mint a saját jegyzeteim egy-egy témáról.

No, de térjünk vissza Spártához.

A fiúkat hét éves koruktól húsz éves korukig az állam nevelte, és igen kemény kiképzést kaptak. Kiváló, edzett katonákat neveltek belőlük, akiknek a céljuk a dicső halál volt.

Mi volt Spártában? Demokrácia? Diktatúra?

Is-is!

Az egyenlők számára demokrácia volt, mindenki más számára diktatúra. Sőt más, más réteg számára más, más volt a diktatúra foka.

Mi a különbség aközt, hogy valaki, ki van zárva abból, a társadalomban elfoglalt helye miatt, hogy állami tisztséget töltsön be, vagy nem kaphat trafik bérleti jogot, mert nem szimpatizál az uralkodó párttal. Teoretikusan semmi. Ez is korlátozza az emberi szabadságot, az is.

Most, hazánkban vita folyik arról, hogy még demokrácia van, vagy már diktatúra. Marhaság! Kinek a számára?

Az 50-es években a kép tisztább volt.

Az államforma is diktatúra volt. Proletárdiktatúra. A többség úralma a kisebbség felett.

Persze a proletár számára sem volt demokrácia. Az országot a szólamok szintjén, a PÁRT, a „munkásosztály élcsapata” vezette.

És ott demokrácia volt? Egy frászt!

A hivatalos ideológia szerint, ahol az ellenséget szétverték, ott az befurakodik a párt soraiba.

Figyelem! Mi magyarok vagyunk a magunk ellenségei. A saját értelmiségünk, polgárságunk. És persze harc folyt, osztályharc.

A valódi hatalom egy igen szűk csoport kezébe került, aki kívül volt annak a diktatúra jutott. Szinte mindenhez valami engedély, vagy igazolás volt szükséges.

Vajon a központi bizottság szabad volt? NEM! Az ország függetlensége erősen korlátozott volt, és erre nap, mint nap emlékeztetett mindenkit az a tény, hogy idegen csapatok állomásoztak itt.

A diktatúra viszont, egy határig önfenntartó. Vigyázol, hogy mit mondasz, mit csinálsz, kerülöd a bajt. Lenyeled a véleményed, még a gyereked előtt sem mondod, hogy nehogy elmondja.

A diktatúra, finom, szinte elszakíthatatlan hálója befon mindent.

Álljon itt az a vers, melynek minden szava igaz – volt, és csak remélem, hogy nem lesz megint valóság.

Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról

  

Hol zsarnokság van,

ott zsarnokság van

nemcsak a puskacsőben,

nemcsak a börtönökben,

nemcsak a vallató szobákban,

nemcsak az éjszakában

kiáltó őr szavában,

ott zsarnokság van

nemcsak a füst-sötéten

lobogó vádbeszédben,

beismerésben,

rabok fal-morse-jében,

nemcsak a bíró hűvös

ítéletében: bűnös!

ott zsarnokság van

nemcsak a katonásan

pattogtatott „vigyázz!”-ban,

„tűz!”-ben, a dobolásban,

s abban, ahogy a hullát

gödörbe húzzák,

nemcsak a titkon

félignyílt ajtón

ijedten

besuttogott hírekben,

a száj elé hulltan

pisszt jelző ujjban,

ott zsarnokság van

nemcsak a rács-szilárdan

fölrakott arcvonásban

s e rácsban már szótlan

vergődő jajsikolyban,

a csöndet

növelő néma könnyek

zuhatagában,

kimeredt szembogárban,

ott zsarnokság van

nemcsak a talpraálltan

harsogott éljenekben,

hurrákban, énekekben,

hol zsarnokság van,

ott zsarnokság van

nemcsak az ernyedetlen

tapsoló tenyerekben,

kürtben, az operában,

épp oly hazug-harsányan

zengő szoborkövekben,

színekben, képteremben,

külön minden keretben,

már az ecsetben;

nemcsak az éjben halkan

sikló gépkocsizajban

s abban,

megállt a kapualjban;

hol zsarnokság van, ott van

jelenvalóan

mindenekben,

ahogy rég istened sem;

ott zsarnokság van

az óvodákban,

az apai tanácsban,

az anya mosolyában,

abban, ahogy a gyermek

idegennek felelget;

nemcsak a szögesdrótban,

nemcsak a könyvsorokban

szögesdrótnál jobban

butító szólamokban;

az ott van

a búcsúcsókban,

ahogy így szól a hitves:

mikor jössz haza, kedves;

az utcán oly szokottan

ismételt hogy-vagy-okban,

a hirtelen puhábban

szorított kézfogásban,

ahogy egyszercsak

szerelmed arca megfagy,

mert ott van

a légyottban,

nemcsak a vallatásban,

ott van a vallomásban,

az édes szó-mámorban,

mint légy a borban,

mert álmaidban

sem vagy magadban,

ott van a nászi ágyban,

előtte már a vágyban,

mert szépnek csak azt véled,

mi egyszer már övé lett;

vele hevertél,

ha azt hitted, szerettél,

tányérban és pohárban,

az ott van az orrban, szájban,

hidegben és homályban,

szabadban és szobádban,

mintha nyitva az ablak,

s bedől a dögszag,

mintha a házban

valahol gázfolyás van,

ha magadban beszélgetsz,

ő, a zsarnokság kérdez,

képzeletedben

se vagy független,

fönt a Tejút is már más:

határsáv, hol fény pásztáz,

aknamező; a csillag:

kémlelő ablak,

a nyüzsgő égi sátor:

egyetlen munkatábor;

mert zsarnokság szól

lázból, harangozásból,

a papból, kinek gyónol,

a prédikációból,

templom, parlament, kínpad:

megannyi színpad;

hunyod-nyitod a pillád,

mind az tekint rád;

mint a betegség,

veled megy, mint az emlék;

vonat kereke, hallod,

rab vagy, rab, erre kattog;

hegyen és tenger mellett

be ezt lehelled;

cikáz a villám, az van

minden váratlan

zörejben, fényben,

a szív-hökkenésben;

a nyugalomban,

e bilincs-unalomban,

a zápor-zuhogásban,

az égigérő rácsban,

a cellafal-fehéren

bezáró hóesésben;

az néz rád

kutyád szemén át,

s mert minden célban ott van,

ott van a holnapodban,

gondolatodban,

minden mozdulatodban;

mint víz a medret,

követed és teremted;

kémlelődsz ki e körből?

ő néz rád a tükörből,

ő les, hiába futnál,

fogoly vagy s egyben foglár;

dohányod zamatába,

ruháid anyagába,

beivódik, evődik

velődig;

eszmélnél, de eszme

csak övé jut eszedbe,

néznél, de csak azt látod,

mit ő eléd varázsolt,

s már körbe lángol

erdőtűz gyufaszálból,

mert amikor ledobtad,

el nem tiportad;

s így rád is ő vigyáz már,

gyárban, mezőn, a háznál,

s nem érzed már, mi élni,

hús és kenyér mi,

mi szeretni, kívánni,

karod kitárni,

bilincseit a szolga

maga így gyártja s hordja;

ha eszel, őt növeszted,

gyermeked neki nemzed,

hol zsarnokság van,

mindenki szem a láncban;

belőled bűzlik, árad,

magad is zsarnokság vagy;

vakondként napsütésben,

így járunk vaksötétben,

s feszengünk kamarában,

akár a Szaharában;

mert ahol zsarnokság van,

minden hiában,

a dal is, az ilyen hű,

akármilyen mű,

mert ott áll

eleve sírodnál,

ő mondja meg, ki voltál,

porod is neki szolgál.

(1950)