Az én világom. 4.

SZATMÁRNÉMETITŐL KLAGENFURTIG.

Az európai hatalmak még hitték, hogy amit elrontottak Trianonban, az diplomáciai eszközökkel helyrehozható. Visszacsatolták Erdélyt Magyarországhoz. Szatmárnémeti újra magyar lett, és szüleim viharsebesen odaköltöztek. Apám volt a betegbiztosító egyik orvosa, a MÁV körzeti orvosa, szolgálati hajtánnyal, a fegyházat, és a nyilvános házat is ő felügyelte, és a kórház idegosztályán is dolgozott. Persze volt magánrendelője. A főúton laktunk, később látott recept papírokból úgy emlékszem, hogy Széchenyi útnak hívták.

Ebből az időből, 3-4 éves koromból vannak első megmaradt emlékeim. Emlékszem, hogy emeleten laktunk, emlékszem a lépcsőházra, és a kapualjra. tudom, hogy, ha kilépünk rajta, akkor jobbra kell fordulni, majd nemsokára átmegyünk egy téren. A tér után balra befordulva eljutunk Molnárékhoz a patikushoz, ahol lakott Molnárék Pötyő nevű, korban hozzám illő lánya. Sokat voltunk náluk, a gyógyszerészéknél, sokat játszottam Pötyővel. A szomszédúkban egy fényképész volt, és lehetett találni a 6x9-es negatívok fa, és fém kombinált spulnijait. Azokkal sokat játszottam.  Emlékszem egy ablakra, ahol Fehérmamával a sakk készlet bábuit mosdattuk, vagy azon versenyeztünk, hogy ki találja el, férfi, vagy nő jön.

Más emlékem nincs ebből az időszakból, de tudom, hogy Apám sikeres orvos volt. Hamar tollasodni kezdett a család.

Ekkor elérte az országot a háború. Apámat behívták katonának, és szinte az egész háború alatt az első vonalban volt orvos.

Anyám várandós lett Géza öcsémmel. Igazán kislányt szerettek volna, Katikát.

Mikor 44 elején megszületett az öcsém, apám kapott egy kis eltávozást. Emlékeim közt nincs olyan idő, amikor nem volt öcsém. Azt viszont "öröktől fogva" tudom, hogy az én feladatom vigyázni rá. Igyekeztem is mindig megfelelni ennek a belém nevelt feladatnak.

9 nappal az öcsém születése előtt a németek elfoglalták Magyarországot, és a nyilasok átvették a hatalmat.

Ahogy a front vonult keletről nyugatra, apám gondoskodott arról, hogy mi a körülményekhez képest biztonságban legyünk. Először Szatmárnémetiből Nyíregyházára vitt anyám szüleihez minket. A Nyírfa tér 12 alatt laktak, abban a házban, amit a dédapámnak építettek a gyerekei.

Innen Leányfalura kerültünk, ahol Laci bácsinak volt egy szép kertje és benne egy háromszobás villa. Mielőtt az oroszok elérték volna Budapestet, Apám szerzett egy nyílt parancsot, és ennek a fedezete alatt elvitt minket a Szombathely közelében lévő Vépre.

Szórványos emlékeim közt szerepel Szombathely bombázása, és az oroszok általi megtámadása. A z oroszok éjjel megtámadták a várost, szinte nappali fény volt Vépen a Sztálingyertyák fényétől, a hangzavarban beszélni sem lehetett. Néztük egy parasztház udvaráról, csodáltuk, és féltünk. Ha behunyom a szemem, ma már igazán csak a félelmet tudom felidézni.

Az alakulat fegyelmezetten, és velünk együtt hagyta el az országot, és kerültünk 44-45 telén az ausztriai Künsdorfba. Itt egy közeli kolostorba szállásoltak el minket. A fegyverletétel itt ért.

A hadifoglyoknak, mi is azok voltunk, be kellett vonulni a Klagenfurt mellett lévő, angol-amerikai táborba.

Nincs sok emlékem ebből az időből, emlékszem az amerikai bab konzervre, lapos nagy szemű bab, igen finom volt, sokért nem adnám, ha még egyszer megkóstolhatnám, emlékszem a bomber Jackire, és a nyáron is havas hegycsúcsokra. Évtizedekkel később mikor arra jártam összevethettem a valóságot az emlékekkel, rendben volt, csak talán a hegyek lettek alacsonyabbak. :-))

Legszebb emlékem, ebből az időból, hogy egyszer apám elvitt egy patakhoz pisztrángra horgászni, több óra sikertelenség után, már pakolt, amikor rábeszéltem, hogy egy kicsit arrébb még próbáljon szerencsét. Sikerült. Az alig méretes pisztráng fejedelmi falat volt.

Apám valószínűleg világosan látta, hogy mi következik itthon. Elkezdett angolul tanulni, és bevándorlási kérelemmel fordult a Brazil hatóságokhoz.

Az engedélyt, a nagy hengeres tokban, egy rendkívül díszes okmányt, meg is kaptuk, de Anyám másképp döntött. Velünk, gyerekekkel jelentkezett egy hazainduló vonatra, mondván, hogy a szüleit nem hagyja el. Apámnak nagy ügyességre volt szüksége, hogy velünk együtt jöhessen haza. Brazília ugrott.

A szerelvényről, mely hazahozott minket, lényegében Nyíregyházán szálltunk le.

NYIREGYHÁZA.

A már idézetteken kívül nem nagyon van életem első 5 évéből emlékem, vannak persze történetek, melyek velem történtek, de nem emlékszem rá, szüleim mesélték. Túlnyomó részt hangulatokat őrzök. Őrzöm a hazavezető út hangulatát is.

Tatáékhoz mentünk a Nyírfa tér 12-be. A Nyírfatér a piac, és a templom közelében egy poros utcácska volt, mely a végén egy térré szélesedett ki, a tér közepén egy artézi kút volt. A környékbeliek innen hordták az ivóvizet. A ház szinte a tér sarkán volt. Mi is innen hordtuk az ivóvizet. A földszintes házat, mint mondtam, a Kerekes fiúk építtették dédapámnak. A ház alaprajza egy szögletes sarkú u betűt formázott, így mintegy körbeölelte a kis kertet. Zárttá, szinte átriummá, az tette a kertet, hogy az u felső, nyitott részét a szomszédház tűzfala zárta le. Két lakás volt a házban. Az utcafronttal szemben állva, az U jobb száránál nagy vaskapu osztotta ketté a házat. Balra a nagyobbik részben nagyapámék laktak, jobbra Kecskés néni, és a fia, aki akkor kezdett Budapesten egyetemre járni, mikor én az első elemibe.  Később a gödöllői egyetem professzora lett. Megpróbált Rita egyetemi felvételében segíteni, de eredménytelenül. Ebben alighanem nem ő volt a hibás.

Na, szóval, ide kerültünk a háború után. Nincstelenül. A rajtunk lévő ruhán kívül szinte semmink nem volt. Nagyapám már túl volt a nyolcvanon. Négy szobájuk volt. Az utcafronti résznek a kert felé eső oldalán tágas, beépített veranda volt. Konyha, kamra, padlás, pince.

Nem volt folyóvíz, és nem volt fürdőszoba. A wc-t az udvarra kimenve lehetett megközelíteni, de nem külön állt, hanem benne volt az épületben. Az egyik szobába beszállásoltak egy orosz őrnagyot, Alexandert. Alexander áldott jó ember volt, jelenléte biztonságot jelentett, és néha az élelmezésünkhöz is hozzájárult. Egyszer itta le magát, akkor, amikor megtudta, hogy az alakulatát hazarendelték. Kiderült, hogy ezeket az alakulatokat, "elfelejteni a nyugati stílust" Szibériába vezényelték egy időre.

A maradék három szobán osztoztak velünk nagyszüleim. Egy szobába voltak ők, egybe mi gyerekek, és a szüleim a harmadikban. Apám azonban hamar felköltözött Budapestre, elhelyezkedett a mai Onkológia elődjénél, a postás korháznál, letette a labor szakvizsgát, és főorvos lett a laborban. Lakást keresett, és megpróbált otthont teremteni nekünk. De egy kicsit előre szaladtam a történetben, térjünk vissza a Nyírfa térre.

Tata maga volt a megfellebbezhetetlen tekintély, a legfőbb erkölcsi mérce, aki a családját egy hangos szó nélkül, egy, egy szemvillanással irányította. Poroszos rend uralkodott. Enni akkor lehetett elkezdeni, mikor jó étvágyat kívánt, és az asztalbontást az jelezte, mikor azt mondta: "Egészségünkre!". A háztartást nagyanyám vezette, mindig volt cseléd lány, korábbi tanítványai gyereküket, unokájukat adták oda, hogy tanulják meg a háztartás vezetését. Ebéd 12-kor, vacsora mindig egy időben, pénteken nagymosás, és tészta étel, vasárnap húsleves, rántott csirke, sütemény. Pénteken jött tanyáról a tejes asszony, hozta a tejet, sajtot, tejfölt, tojást. Szombaton a nagyanyám piacra ment, vasárnap délelőtt templomba jártak. Mindennek meg volt az ideje, ha érett a málna, málnaszörp készült egész évre, amikor zöld volt a dió, akkor befőtt lett belőle, az aludttej a pince vakablakában készült, a téli zöldség a pince homokjába tárolódott. A téli tüzelőnek szánt ölfát nyáron megvették. Nagyanyám kiválóan főzött, a fatüzeléses tűzhely, az egész konyha ragyogott. Nagyapám a kertet gondozta. Ügyelt a rózsa bokraira, termesztett zöldséget, volt hely a virágoknak, gyom viszont nem volt. Egy dolog keserítette meg, sok lótetű volt. Na, több sem kellett ahol lukat láttam a földben, rögtön vizet öntöttem bele, levadászandó az ellenséget. Játszótárs nem akadt, az öcsémet leszámítva, viszont rengeteg pók volt, gyűjtöttem is őket rendesen.

Ezekre az időkre már élesen emlékszem. Utólag már tudom, hogy a béke, szeretet, szigete volt számomra, ahonnan nem kellett menekülni, ahova meg térhetett az ember. Nem értettem azonban, hogy hova lett az apám, szükségem lett volna rá, és csak ritkán láttuk, nekem legalábbis ritkának tűnt.

Volt a házban villany, de nem mindenütt, ezért elég sok gyertyát használtunk, a lefolyt viaszt nagyapám összegyűjtötte, és volt egy szerkentyűje, mellyel új gyertyát öntött. Elkezdtem én is gyűjteni a viaszt. Versenyeztünk, és én mindenáron győzni akartam, ezért egy kész gyertyát is begyűjtöttem. Amikor ez kitudódott, Tata elővett, és kioktatott a tisztességes versenyről. Máig szégyellem magam a csalásért.

Tata volt talán az egyetlen ember, akire Apám is felnézett. Kölcsönösen szerették egymást. Apám a háborút az Ő szarvasbőr csizmanadrágjában csinálta végig. Jó volt ez a hideg orosz télben.

 Az első osztályt Nyíregyházán jártam ki. Tata vitt az iskolába, és jött értem, ellenőrizte, hogy meg van-e a leckém. Néha késet, és ekkor egyedül indultam haza, biztos rémült volt, hogy hova tűntem. Később igyekeztem olyan útvonalon haza menni, hogy ne találkozzunk. egy idő után már engedték, hogy egyedül közlekedjek. Az iskola, vallásomnak megfelelően a Római Katolikus Elemi Iskola volt. Meg is tanították rendesen a katekizmust.

Komolyan hittem Istenben, itt voltam első áldozó. A dolgok oka azonban már ekkor érdekelt. Emlékszem, egy időben az foglalkoztatott, hogy mi van a széllel. Az nyilvánvaló volt, hogy a szél a levegő mozgása, de mitől mozog. Végül megállapítottam, hogy öröktől fogva mozog, a szél jár a föld körül, nem keletkezik, és nem szűnik meg. Istent is kerestem, meg akartam érteni, tapasztalni akartam, vágytam létének egyértelmű bizonyítékára, és nem találtam, ezért megrendült a hitem, végül ateista lettem. De ez később volt.

Mire elvégeztem az elsőt, Apám talált egy romos lakást Budán, valahogy elhozta Szatmárnémetiből, ami a lakásunkból megmaradt, és 47 nyarán felköltöztünk Budapestre.

Most november elsején égnek a mécsesek, feleségem eltávozott szerettei, és az én szüleim, nagyszüleim emlékére. Haláluk semmivel nem pótolható űrt hagyott a lelkemben.