Az én világom. 2.

Egyszer már neki veselkedtem, és leírtam néhány sort, mert megjelent az írás a falon, és úgy gondoltam, hogy ideje van a számvetésnek.

Hogy mi az írás a falon? Sajnos az unokáim talán nem tudják.

Dániel könyvének ötödik részében írja, hogy Baltazár babiloni király lakomát rendezett elöljáróinak, melyen előhozatta az elődje, II. Nabúkodonozor által a jeruzsálemi templomból elrabolt szent edényeket, és melyből bort ittak, megszentségtelenítve azokat. Ivászat közben „dicsérék az arany-, ezüst-, ércz-, vas-, fa- és kőisteneket”. Ekkor egy test nélküli emberi kézfej jelent meg, amely a következő arámi nyelvű szöveget írta a palota falára: מנא ,מנא, תקל, ופרסין (mene, mene, tekel, ufarszin).

A felirat megrémisztette a királyt, hívatta varázslóit, látnokait, de azok a felkínált nagy jutalom ellenére sem tudták megfejteni. Ezután a király hívatta Dánielt, aki korábban magas hivatalt töltött be. Dánielnek is nagy jutalmat ajánlott fel, ha megfejti a feliratot, ő azonban ezeket visszautasította. Szemére hányta, hogy nem tanult apja sorsából, és nem alázta meg magát Isten előtt, hanem meggyalázta szent edényeit, ezért küldte isten a kézfejet, amely feljegyezte az írást.

„És ez az írás, a mely feljegyeztetett: Mene, Mene, Tekel, Ufarszin! Ez pedig e szavaknak az értelme: Mene, azaz számba vette Isten a te országlásodat és véget vet annak. Tekel, azaz megmérettél a mérlegen és híjjával találtattál. Peresz, azaz elosztatott a te országod és adatott a médeknek és persáknak.”

És még hajnal előtt megdőlt Baltazár uralma.

Szokás idézni, hogy megmérettél, és könnyűnek találtattál!

És nyilvánvaló, hogy akinél a felirat megjelenését mondjuk az közzel áll a megméretéshez, sokan azonban nem látják vakságukban, hogy megjelent számukra a felirat.

2007 karácsony  előtt nyilvánvaló lett, hogy a kéz elkezdte írni a feliratot.

Néhány sort akkor leírtam:

„Holnap 2007 karácsonya, a fa már áll, a vadas-hús, a töltött káposzta készen, de nincs igazán karácsonyi hangulatom.

18.-án eltemettük a Sanyit, 19.-én Janó megtartotta akadémiai székfoglalóját, 20-án volt 14 éves a családi cégünk, 21. én bár erről a K. Laci telefonjából csak tegnap értesültem, megünnepelték a másik cég 25 éves fennállását, persze nem hívtak meg, pedig nélkülem nem jött volna létre.

Sanyi halála megviselt. A többi önmagában csak marker, jelzi az idő múlását. Figyelmeztet arra, itt az ideje visszatekinteni, és megkeresni, ha vannak, azokat a dolgokat, melyek tanulságul szolgálnak az unokáimnak.

Ajánlom hát nekik ezt a írást.”

Aztán karácsony első napján kipisiltem egy nagydarab alvadt vérnek tűnő izét. Felhívtam az öcsköst, ez az ő szakterülete. Januárban operáltak, meg aztán is még kétszer.  Megértettem, „Méne, Méne….”

 LÉVA.

1940 augusztus egyik vasárnapján délután félhatkor születtem, szüleim első gyermekének, az akkor éppen Magyar-országhoz tartozó Léván. A szüleim Ipolyságon laktak, és ebéd után elfolyt a magzatvíz, Apám gyorsan mentőt hívott, és a sürgősségre tekintettel a csehszlovák határt kétszer átlépve, Lévára vitte anyámat. Ezért születtem ott, bár azóta sincs semmi közöm Lévához, nem is jártam ott.

2,75 kg voltam. Két héttel korábban jöttem a világra. Két hetes koromban skarlátot kaptam. Kisebb csoda volt, hogy alig 2 kilóra lefogyva túléltem.

A nyoma máig megvan, kisebb szív-működési szövődmény keletkezett.

Amikor születtem, már majdnem 1 éve tartott Európában a második világháború.

Szüleim Budapesten, egy egyetemi bálon ismerkedtek meg. Édesanyám, Erzsébet Nyíregyházi volt, Apám Béla Szatmárnémetiről származott. Akkor Szatmárnémeti Romániához tartozott, Erdéllyel együtt, akárcsak ma. Nagyapám Béla a Szatmárnémeti telekkönyvi hivatalban dolgozott. Máig előttem van gyönyörű írása, mely olyan volt mintha nyomtatták volna. Négy gyereke volt. Egy lány apám nővére, és apámnak volt még két öccse, Géza, és László. A családi legendárium révén még tudok dédapámról, akit az apja után Bélának hívtak. Részt vett az 1848-as szabadságharcban, a bukás után besorozták, és valamikor a kiegyezés környékén kapta meg az obsitot. Apám őrizte ezt a dokumentumot. Amikor születtem élt még az apai dédanyám, aki örmény származású volt, és sűrű, fehér haja miatt csak Fehér Mamának hívtam.

Anyai nagyapám Rhéman Bálint pénzügyőr volt, amikor megszülettem, már nyugdíjban. Édesanyám az Ő második házasságából született, volt egy nővére Vilma. Tata, mert a család így hívta anyai nagyapámat, első felesége meghalt, de abból a házasságából volt egy fia Zoltán, aki Budapest ostroma alatt 1945-ben agglegényként, betegségben halt meg. Ő is pénzügyőr volt, szerette a művészeteket, és a nőket. Mivel igen jóképű volt a nők is szerették őt. Anyai nagyanyám Kerekes Mária tanítónő volt. A Kerekes család egy elszegényedett nemesi család volt, akárcsak az apai családom.  Kerekes dédapám cipész volt. Én a kilencből hét gyerekére három lányra, és négy fiúra emlékszem. A lányok mind tanítónők lettek, ők születtek előbb, a fiúk mind diplomát szereztek. Pista bácsi, dr. Kerekes István a II. világháború után lett a Kúria elnöke. A kúria a legfelsőbb bírói testület, a mai legfelsőbb bíróság. Mint ilyen valójában az ország első közjogi méltóságai közzé tartozott. Fedhetetlen, a legfőbb bíróhoz méltó életet élt, bár nyilván szeretett volna Rákosi fogást találni rajta, de nem sikerült. Megszüntették a Kúriát, létrehozták a Legfelsőbb bíróságot.

A kúria utolsó elnökének nem volt gyereke, a feleségével, Tuba nénivel, egy Mártírok úti kis lakásban éltek, és apránként eladogatták a jobb időszakban szerzett értékeiket.

Laci bácsi orvos lett. A többiek nem töltöttek be jelentős szerepet az életemben.

A családom apai, anyai ága egyaránt kötődött Erdélyhez, Apám Nagybányán született 1912-ben, Rhéman nagyapám az erdélyi Vöröstoronyban. Az Ő ágán szászok, és a fejedelmi udvarokban szolgálatot tevő nemesek vannak őseim közt.

Apai ágon a család több száz évvel ezelőtt megkapta a nemességet. Jó néhány tagja nevet, és megbecsülést szerzett magának, és családunknak.

Mindkét ágon élt a szülőkben az a vágy, hogy gyermekeik többre vigyék, mint szüleik. Azt, hogy Kerekes dédapáméknál a lányok segítettek a fiúk taníttatásában, már érintettem. Rhéman nagyapám is egyetemre járatta a lányait, miközben maguk, a mi fogalmaink szerint nagyon szerényen, mondhatni szegényesen éltek. Anyám Magyar - Német szakos tanár lett. A német nyelvből a diplamamunkáját Berlinben készítette el. A sötétszőke hajával, Elisabeth Rhéman, aki kíválóan beszélt németül, akár német is lehetett volna.

Apai nagyapám testvére, Géza,  Balassagyarmaton tanított, már akkor is, amikor apám 17 éves volt. Egy nyári este nagyapám összecsomagolta apámat, lementek a Szamoshoz, ahol apám a folyóba ment, a ruháit, és néhány személyes dolgot a fejefölé tartva, átúszott a határon, majd megkereste nagybátyját. Balassagyarmaton érettségizett, és onnan került a budapesti orvosi egyetemre. Nagyapám nem csak őt támogatta szatmárnémetiből, hanem Géza nagybátyámat, aki el is végezte az egyetemet, és a lump Lacit, aki a tandíjat elitta, elkártyázta, így nem lett jogász.

Szüleim mindketten kollégiumban éltek, és így esett, hogy találkoztak egy bálon, ahol anyám, szép kékszeme, törékeny alkata, és szelíd természete megigézte apámat.

Az orvosi diploma megszerzése után apám a hárshegyi idegszanatóriumban kapott állást, mindig érdekelte, hogy hogyan működik az ember, és ezen belül az agya. Nem sok időt tölthetett itt, de mindig nagy szeretettel mesélt az itt töltött időről. Eközben az első világháború után, az akkor alakuló Csehszlovákiához csatolt magyar területeket visszacsatolták Magyarországhoz, a politika javában készült a második nagy háborúra. Anyám is megszerezte diplomáját, és így 39-ben összeházasodtak.

Apám a visszacsatolt Ipolyságon kapott állást, lakást. Odaköltöztek.

No, ide születtem azon az augusztusi vasárnap.

Itt kezdődött az én világom.

Az én világom. 1.

Most látom, hogy már vagy 5 hónapja nem írtam ide egy sort sem.

Disznóság! Persze, nincs mentségem. Fórumra persze írtam.

A fórumnál szinte biztos, hogy valaki olvassa, itt nem. A fórumon könnyű reagálni, itt azért más.

Itt viszont nem kell senkihez igazodni.

Persze felmerülhet, hogy az ember minek ír blogot? Talán, mert van mondani valója, vagy a közönségét provokálni akarja, már, ha van neki. Persze lehet csak időtöltés, vagy későbbi magának készít feljegyzéseket. Ezt az utóbbit magyaráznám.

Anyósom átlépte a 95. évét. Fiatalabb korában maga volt az optimizmus, néha idegesítően, és az a fajta volt, aki abban élt, hogy őt mindenki szereti, rajta mindenki segíteni akar.

Aztán szinte észrevétlenül, pesszimista lett, és naponta többször is elmondja, hogy őt mindenki becsapja, meglopja. Borzasztó lehet úgy élni, hogy őt a sors, és az emberek is üldözik.

A baj persze nem jár egyedül, gyakorlatilag mozgásképtelen. Az általa kapaszkodónak nevezett járókerettel néhány métert tud menni, hatalmas izgalom jelentette megpróbáltatások közt.

A legnagyobb baj mégis az, hogy elveszti a múltját, eltűnik az élete.

Először csak élete történései keveredtek össze az időben. Megkérdezi a jóval a háború után született lányát, hogy emlékszik-e az ostrom alatt, valami óvóhely történetre.

Aztán kiestek az emlékeiből téglák, emberek, nevek, események.

Nosza, újra építette a múltját, a hiányokat, újonnan kitalált összefüggésekkel, az események átcsoportosításával kitöltötte. És persze a demencia miatt, ha újabb tégla esik ki a múlt épületéből, akkor a fantáziája segít megerősíteni azt.

Közben elmondja, hogy az Ő esze vág, mint a borotva, és mindenre emlékszik. Talán jobb is, hogy így vélekedik, milyen borzasztó lenne tudni, hogy napról, napra eltűnnek az emlékei.

Lám, lám, ha lenne egy naplója, vagy egy blogja, az segítene visszaidézni a régmúlt eseményeket.

Alig több mint 20 év van köztünk, és bár remélem, hogy nem élem meg az elesettségnek azt a fokát, amit az anyósom, de bizonyos aggodalommal fedezem fel, azt, hogy az odavezetető úton elindultam.

Hol jobban, hol kevésbé fájnak a térd ízületeim, nyilván a jókora súly feleslegem is ludas a dologban. Egy nyári, elhúzódó középfülgyulladásnál nagyobb hallásromlást állapítottak meg, Mindkét szememben, már műanyag lencse van, a magas vérnyomásom ellen folyamatosan gyógyszert kell szednem. Igyekszem mondatokat nem névvel kezdeni, mert hátha nem jut eszembe. Bizony néha a szavakat keresnem kell.

Ezért aztán úgy gondolom, hogy nem árt óvatosnak lennem, és néhány dolgot leírnom.

Igen, de a blog nyilvános. Nem gondolom, hogy négyszemközti beszélgetéseket, hangulatokat, benyomásokat nyilvánossá kell tenni. Sem mások, sem a saját privát dolgaimba nem szívesen avatnám, be a mégoly kedves olvasót sem.

A blog tehát e tekintetben, mondjuk egy irodalmi alkotás, bármilyen szerény minőségű is.

Én sem saját nevemen szerepelek, és másokat sem a teljes, valós nevükön nevezek, hacsak nem közszereplő az illető.

A történetek, akár kitaláltak is lehetnek, nem annyira a tényeket, mint inkább a véleményemet tükrözik.

Van még egy ok, ami miatt, ha kedvem tartja, és időm engedi blogot fogok írni.

Na, ezt, hogy mondjam el?

Az utóbbi időben egyre szívesebben találkozom, azokkal az emberekkel, akik a múltamban valamilyen szerepet játszottak, és élvezem a kialakuló baráti beszélgetéseket. Sokszor ott folytatjuk, ahol évtizedekkel ezelőtt abbahagytuk.

A minap egy ilyen beszélgetésnél szóba került, hogy fájlaljuk, nem tudjuk a tapasztalatainkat átadni.

Lehetne egy ilyen szerepe egy blognak is.

Ezért úgy gondolom, hogy leírom az én világomat.

Nem lesz egy vezér fonal, nem időrendben, nem témánként csoportosítva, hanem mintha, papucsban, házikabátban, csibukkal a számban, bojtos házi sapkában ringatóznék egy hintaszékben, mellettem a szőnyegen tátott szájjal hallgatnának lányaim, és unokáim.

Persze a papucs kivételével minden kellék hiányzik, és bár a fenti képben szereplő személyek léteznek, de már régen fütyülnek arra, hogy nekem van-e mondani valóm. Járják a maguk útját. És ez így van rendjén, és is azt hittem, hogy a felmenőim múltbéli tapasztalata nem tartalmaz hasznos, érvényes információkat a jelenre. Ma már tudom, hogy tévedtem, de gondolom, hogy ez generációk százai óta így van.

Igyekszem 500, és 1000 szó közti mennyiséget írni, hogy egyszerre ne legyen sok, se kevés.