Egyszer már
neki veselkedtem, és leírtam néhány sort, mert megjelent az írás a falon, és
úgy gondoltam, hogy ideje van a számvetésnek.
Hogy mi az
írás a falon? Sajnos az unokáim talán nem tudják.
Dániel
könyvének ötödik részében írja, hogy Baltazár babiloni király lakomát rendezett elöljáróinak,
melyen előhozatta az elődje, II. Nabúkodonozor által a jeruzsálemi templomból
elrabolt szent edényeket, és melyből bort ittak, megszentségtelenítve azokat. Ivászat
közben „dicsérék az arany-, ezüst-, ércz-, vas-, fa- és kőisteneket”. Ekkor egy
test nélküli emberi kézfej jelent meg, amely a következő arámi nyelvű szöveget
írta a palota falára: מנא ,מנא, תקל, ופרסין (mene, mene, tekel, ufarszin).
A felirat
megrémisztette a királyt, hívatta varázslóit, látnokait, de azok a felkínált
nagy jutalom ellenére sem tudták megfejteni. Ezután a király hívatta Dánielt,
aki korábban magas hivatalt töltött be. Dánielnek is nagy jutalmat ajánlott
fel, ha megfejti a feliratot, ő azonban ezeket visszautasította. Szemére
hányta, hogy nem tanult apja sorsából, és nem alázta meg magát Isten előtt,
hanem meggyalázta szent edényeit, ezért küldte isten a kézfejet, amely
feljegyezte az írást.
„És ez az írás, a mely
feljegyeztetett: Mene, Mene, Tekel, Ufarszin! Ez pedig e szavaknak az értelme:
Mene, azaz számba vette Isten a te országlásodat és véget vet annak. Tekel,
azaz megmérettél a mérlegen és híjjával találtattál. Peresz, azaz elosztatott a
te országod és adatott a médeknek és persáknak.”
És még
hajnal előtt megdőlt Baltazár uralma.
Szokás
idézni, hogy megmérettél, és könnyűnek találtattál!
És nyilvánvaló,
hogy akinél a felirat megjelenését mondjuk az közzel áll a megméretéshez, sokan
azonban nem látják vakságukban, hogy megjelent számukra a felirat.
2007
karácsony előtt nyilvánvaló lett, hogy a
kéz elkezdte írni a feliratot.
Néhány sort
akkor leírtam:
„Holnap 2007
karácsonya, a fa már áll, a vadas-hús, a töltött káposzta készen, de nincs
igazán karácsonyi hangulatom.
18.-án
eltemettük a Sanyit, 19.-én Janó megtartotta akadémiai székfoglalóját, 20-án
volt 14 éves a családi cégünk, 21. én bár erről a K. Laci telefonjából csak tegnap
értesültem, megünnepelték a másik cég 25 éves fennállását, persze nem hívtak
meg, pedig nélkülem nem jött volna létre.
Sanyi halála
megviselt. A többi önmagában csak marker, jelzi az idő múlását. Figyelmeztet
arra, itt az ideje visszatekinteni, és megkeresni, ha vannak, azokat a
dolgokat, melyek tanulságul szolgálnak az unokáimnak.
Ajánlom hát
nekik ezt a írást.”
Aztán karácsony
első napján kipisiltem egy nagydarab alvadt vérnek tűnő izét. Felhívtam az
öcsköst, ez az ő szakterülete. Januárban operáltak, meg aztán is még kétszer. Megértettem, „Méne, Méne….”
LÉVA.
1940
augusztus egyik vasárnapján délután félhatkor születtem, szüleim első
gyermekének, az akkor éppen Magyar-országhoz tartozó Léván. A szüleim
Ipolyságon laktak, és ebéd után elfolyt a magzatvíz, Apám gyorsan mentőt
hívott, és a sürgősségre tekintettel a csehszlovák határt kétszer átlépve,
Lévára vitte anyámat. Ezért születtem ott, bár azóta sincs semmi közöm Lévához,
nem is jártam ott.
2,75 kg
voltam. Két héttel korábban jöttem a világra. Két hetes koromban skarlátot
kaptam. Kisebb csoda volt, hogy alig 2 kilóra lefogyva túléltem.
A nyoma máig
megvan, kisebb szív-működési szövődmény keletkezett.
Amikor
születtem, már majdnem 1 éve tartott Európában a második világháború.
Szüleim
Budapesten, egy egyetemi bálon ismerkedtek meg. Édesanyám, Erzsébet Nyíregyházi
volt, Apám Béla Szatmárnémetiről származott. Akkor Szatmárnémeti Romániához
tartozott, Erdéllyel együtt, akárcsak ma. Nagyapám Béla a Szatmárnémeti
telekkönyvi hivatalban dolgozott. Máig előttem van gyönyörű írása, mely olyan
volt mintha nyomtatták volna. Négy gyereke volt. Egy lány apám nővére, és
apámnak volt még két öccse, Géza, és László. A családi legendárium révén még
tudok dédapámról, akit az apja után Bélának hívtak. Részt vett az 1848-as
szabadságharcban, a bukás után besorozták, és valamikor a kiegyezés környékén
kapta meg az obsitot. Apám őrizte ezt a dokumentumot. Amikor születtem élt még
az apai dédanyám, aki örmény származású volt, és sűrű, fehér haja miatt csak
Fehér Mamának hívtam.
Anyai
nagyapám Rhéman Bálint pénzügyőr volt, amikor megszülettem, már nyugdíjban. Édesanyám az Ő második házasságából született, volt egy nővére Vilma.
Tata, mert a család így hívta anyai nagyapámat, első felesége meghalt, de abból
a házasságából volt egy fia Zoltán, aki Budapest ostroma alatt 1945-ben
agglegényként, betegségben halt meg. Ő is pénzügyőr volt, szerette a
művészeteket, és a nőket. Mivel igen jóképű volt a nők is szerették őt. Anyai
nagyanyám Kerekes Mária tanítónő volt. A Kerekes család egy elszegényedett
nemesi család volt, akárcsak az apai családom.
Kerekes dédapám cipész volt. Én a kilencből hét gyerekére három lányra,
és négy fiúra emlékszem. A lányok mind tanítónők lettek, ők születtek előbb, a
fiúk mind diplomát szereztek. Pista bácsi, dr. Kerekes István a II. világháború
után lett a Kúria elnöke. A kúria a legfelsőbb bírói testület, a mai legfelsőbb
bíróság. Mint ilyen valójában az ország első közjogi méltóságai közzé
tartozott. Fedhetetlen, a legfőbb bíróhoz méltó életet élt, bár nyilván
szeretett volna Rákosi fogást találni rajta, de nem sikerült. Megszüntették a Kúriát,
létrehozták a Legfelsőbb bíróságot.
A kúria
utolsó elnökének nem volt gyereke, a feleségével, Tuba nénivel, egy Mártírok úti
kis lakásban éltek, és apránként eladogatták a jobb időszakban szerzett értékeiket.
Laci bácsi
orvos lett. A többiek nem töltöttek be jelentős szerepet az életemben.
A családom
apai, anyai ága egyaránt kötődött Erdélyhez, Apám Nagybányán született
1912-ben, Rhéman nagyapám az erdélyi Vöröstoronyban. Az Ő ágán szászok, és a fejedelmi
udvarokban szolgálatot tevő nemesek vannak őseim közt.
Apai ágon a
család több száz évvel ezelőtt megkapta a nemességet. Jó néhány tagja nevet, és
megbecsülést szerzett magának, és családunknak.
Mindkét ágon
élt a szülőkben az a vágy, hogy gyermekeik többre vigyék, mint szüleik. Azt,
hogy Kerekes dédapáméknál a lányok segítettek a fiúk taníttatásában, már
érintettem. Rhéman nagyapám is egyetemre járatta a lányait, miközben maguk, a
mi fogalmaink szerint nagyon szerényen, mondhatni szegényesen éltek. Anyám
Magyar - Német szakos tanár lett. A német nyelvből a diplamamunkáját Berlinben
készítette el. A sötétszőke hajával, Elisabeth Rhéman, aki kíválóan beszélt
németül, akár német is lehetett volna.
Apai
nagyapám testvére, Géza,
Balassagyarmaton tanított, már akkor is, amikor apám 17 éves volt. Egy
nyári este nagyapám összecsomagolta apámat, lementek a Szamoshoz, ahol apám a
folyóba ment, a ruháit, és néhány személyes dolgot a fejefölé tartva, átúszott
a határon, majd megkereste nagybátyját. Balassagyarmaton érettségizett, és
onnan került a budapesti orvosi egyetemre. Nagyapám nem csak őt támogatta
szatmárnémetiből, hanem Géza nagybátyámat, aki el is végezte az egyetemet, és a
lump Lacit, aki a tandíjat elitta, elkártyázta, így nem lett jogász.
Szüleim
mindketten kollégiumban éltek, és így esett, hogy találkoztak egy bálon, ahol
anyám, szép kékszeme, törékeny alkata, és szelíd természete megigézte apámat.
Az orvosi
diploma megszerzése után apám a hárshegyi idegszanatóriumban kapott állást,
mindig érdekelte, hogy hogyan működik az ember, és ezen belül az agya. Nem sok
időt tölthetett itt, de mindig nagy szeretettel mesélt az itt töltött időről.
Eközben az első világháború után, az akkor alakuló Csehszlovákiához csatolt
magyar területeket visszacsatolták Magyarországhoz, a politika javában készült
a második nagy háborúra. Anyám is megszerezte diplomáját, és így 39-ben
összeházasodtak.
Apám a
visszacsatolt Ipolyságon kapott állást, lakást. Odaköltöztek.
No, ide
születtem azon az augusztusi vasárnap.
Itt
kezdődött az én világom.