Az én világom. 1.

Most látom, hogy már vagy 5 hónapja nem írtam ide egy sort sem.

Disznóság! Persze, nincs mentségem. Fórumra persze írtam.

A fórumnál szinte biztos, hogy valaki olvassa, itt nem. A fórumon könnyű reagálni, itt azért más.

Itt viszont nem kell senkihez igazodni.

Persze felmerülhet, hogy az ember minek ír blogot? Talán, mert van mondani valója, vagy a közönségét provokálni akarja, már, ha van neki. Persze lehet csak időtöltés, vagy későbbi magának készít feljegyzéseket. Ezt az utóbbit magyaráznám.

Anyósom átlépte a 95. évét. Fiatalabb korában maga volt az optimizmus, néha idegesítően, és az a fajta volt, aki abban élt, hogy őt mindenki szereti, rajta mindenki segíteni akar.

Aztán szinte észrevétlenül, pesszimista lett, és naponta többször is elmondja, hogy őt mindenki becsapja, meglopja. Borzasztó lehet úgy élni, hogy őt a sors, és az emberek is üldözik.

A baj persze nem jár egyedül, gyakorlatilag mozgásképtelen. Az általa kapaszkodónak nevezett járókerettel néhány métert tud menni, hatalmas izgalom jelentette megpróbáltatások közt.

A legnagyobb baj mégis az, hogy elveszti a múltját, eltűnik az élete.

Először csak élete történései keveredtek össze az időben. Megkérdezi a jóval a háború után született lányát, hogy emlékszik-e az ostrom alatt, valami óvóhely történetre.

Aztán kiestek az emlékeiből téglák, emberek, nevek, események.

Nosza, újra építette a múltját, a hiányokat, újonnan kitalált összefüggésekkel, az események átcsoportosításával kitöltötte. És persze a demencia miatt, ha újabb tégla esik ki a múlt épületéből, akkor a fantáziája segít megerősíteni azt.

Közben elmondja, hogy az Ő esze vág, mint a borotva, és mindenre emlékszik. Talán jobb is, hogy így vélekedik, milyen borzasztó lenne tudni, hogy napról, napra eltűnnek az emlékei.

Lám, lám, ha lenne egy naplója, vagy egy blogja, az segítene visszaidézni a régmúlt eseményeket.

Alig több mint 20 év van köztünk, és bár remélem, hogy nem élem meg az elesettségnek azt a fokát, amit az anyósom, de bizonyos aggodalommal fedezem fel, azt, hogy az odavezetető úton elindultam.

Hol jobban, hol kevésbé fájnak a térd ízületeim, nyilván a jókora súly feleslegem is ludas a dologban. Egy nyári, elhúzódó középfülgyulladásnál nagyobb hallásromlást állapítottak meg, Mindkét szememben, már műanyag lencse van, a magas vérnyomásom ellen folyamatosan gyógyszert kell szednem. Igyekszem mondatokat nem névvel kezdeni, mert hátha nem jut eszembe. Bizony néha a szavakat keresnem kell.

Ezért aztán úgy gondolom, hogy nem árt óvatosnak lennem, és néhány dolgot leírnom.

Igen, de a blog nyilvános. Nem gondolom, hogy négyszemközti beszélgetéseket, hangulatokat, benyomásokat nyilvánossá kell tenni. Sem mások, sem a saját privát dolgaimba nem szívesen avatnám, be a mégoly kedves olvasót sem.

A blog tehát e tekintetben, mondjuk egy irodalmi alkotás, bármilyen szerény minőségű is.

Én sem saját nevemen szerepelek, és másokat sem a teljes, valós nevükön nevezek, hacsak nem közszereplő az illető.

A történetek, akár kitaláltak is lehetnek, nem annyira a tényeket, mint inkább a véleményemet tükrözik.

Van még egy ok, ami miatt, ha kedvem tartja, és időm engedi blogot fogok írni.

Na, ezt, hogy mondjam el?

Az utóbbi időben egyre szívesebben találkozom, azokkal az emberekkel, akik a múltamban valamilyen szerepet játszottak, és élvezem a kialakuló baráti beszélgetéseket. Sokszor ott folytatjuk, ahol évtizedekkel ezelőtt abbahagytuk.

A minap egy ilyen beszélgetésnél szóba került, hogy fájlaljuk, nem tudjuk a tapasztalatainkat átadni.

Lehetne egy ilyen szerepe egy blognak is.

Ezért úgy gondolom, hogy leírom az én világomat.

Nem lesz egy vezér fonal, nem időrendben, nem témánként csoportosítva, hanem mintha, papucsban, házikabátban, csibukkal a számban, bojtos házi sapkában ringatóznék egy hintaszékben, mellettem a szőnyegen tátott szájjal hallgatnának lányaim, és unokáim.

Persze a papucs kivételével minden kellék hiányzik, és bár a fenti képben szereplő személyek léteznek, de már régen fütyülnek arra, hogy nekem van-e mondani valóm. Járják a maguk útját. És ez így van rendjén, és is azt hittem, hogy a felmenőim múltbéli tapasztalata nem tartalmaz hasznos, érvényes információkat a jelenre. Ma már tudom, hogy tévedtem, de gondolom, hogy ez generációk százai óta így van.

Igyekszem 500, és 1000 szó közti mennyiséget írni, hogy egyszerre ne legyen sok, se kevés.