Ami tény, az tény?

Lehet, hogy nem mindenki ért egyet velem, de mások megismerésének egyik fontos eszköze, hogy beszélgetsz vele. Szinte mindegy, hogy miről, csak hagyd, hogy elmondja a véleményét. A legjobban persze a kulturált vitában adja ki magát az ember. Mondanom sem kell, hogy szeretek vitatkozni. Pontosabban szeretem a partnert meggyőzni az én igazamról.

Az utóbbi időben azonban úgy látom, hogy a kulturált, és bizonyos szabályokat követő vita helyét átvette az acsarkodás.

Írnék néhány szót a vitáról.

A vita első kérdése, hogy azonos alapvetésekből ind ki, vagy sem.

Egyszer már leírtam a következőt:

„A filozófia többnyire úgy jár el, hogy tesz egy, vagy több kiinduló premisszát.(Igyekszem elkerülni a nem közkeletű szavakat, de vannak esetek, amikor szükség van rájuk. A premissza előzmény, alapinformáció, kiindulópont. Mondjuk: „Utálom a kék-szeműeket, neked kék a szemed, tehát utállak.” Ebben a mondatban az utálom a kék-szeműeket a premissza. Az, hogy tehát utállak, egy következtetés, azaz konklúzió. Neked kék a szemed, egy megfigyelés, és mint ilyen egy logikai lánc tagja, mely a premisszából a konklúzióig elvezet. Egy premissza lehet egy másik logikai lánc konklúziója. Tehát a fenti példának lehet egy olyan előzménye, hogy: „Eddig minden kékszemű ártott nekem, tehát utálom a kék-szeműeket.”)”

Reménytelen egy eredményes vita, hacsak nem a premisszáról folyik, ha kiinduló premisszák nem azonosak.

Én azt mondom, hogy minden ember egyenlő. A pirézek emberek, tehát egyelőek, ebből következik, hogy ….. mindegy, de következik.

A vitapartner az mondja, hogy az emberek nem születnek egyenlőnek, a pirézek alacsonyabb rendűek, ebből következik, hogy…..

Mindegy, hogy mi következik, biztos nem az, ami az egyenlőségből.

Nyílván a premisszákat kell egyeztetni. Az alapvető kérdések azonban, tapasztalatom szerint, nagyon mélyen lévő meggyőződésen alapulnak.

Aki úgy nőtt fel, hogy a családi asztalnál azt hallotta, hogy milyen buták, műveletlenek, kártékonyak, és haszonlesők a pirézek, ezt a dolgot, mint megfellebbezhetetlen tényt fogja, szinte vallásos meggyőződéssel vallani.

Ez az a pont, ahol nincs értelme a vitának. Akkor, ha végkövetkeztetés, a konklúzió érdekében olyan kiinduló feltételben kell megegyezni, mely lehetetlen, nem érdemes vitatkozni.

Mondanék egy konkrét példát.

Ha valaki azt állítja, hogy minden cigány bűnöző, ezért Indiába kell visszatelepíteni őket, akkor, ha az ember nem ért egyet a minden cigány bűnöző premisszával, nos, akkor nem azon kell vitatkozni, hogy nem Indiába, hanem Romániába.

A hétköznapi beszédben sokszor nem is hangzanak el a premisszák, hanem mindjárt egy konklúzió hangzik el. A „pirézeket vissza kell küldeni, Afrikába!”

Ekkor, ha megkérdezed, hogy miért, többnyire valami tényállítást hallasz. „Mert odavalók.” „Mert tolvajok!” „Mert olcsón dolgoznak, és elveszik a munkát a magyarok elől.”

Ez az, amikor, ha nem akarod, hogy a partner ellenségeddé váljon, abba kell hagyni a vitát.

Sajnos többnyire a két állítás, bár kizárja egymást, tényként szokott elhangzani.

Pl. „A magyarok genetikailag különböznek az európaiaktól.” „A magyarok genetikailag nem különböznek az európaiaktól.”

Hát ez az, amikor a tény, hogy a tény, nem tény. Legalább az egyik állítás nem fedi a valóságot.

Legközelebb a tapasztalat, és a hipotézis dolgait nézném meg.