2014. október 31., péntek

Az én világom. 1.



Most látom, hogy már vagy 5 hónapja nem írtam ide egy sort sem.
Disznóság! Persze, nincs mentségem. Fórumra persze írtam.
A fórumnál szinte biztos, hogy valaki olvassa, itt nem. A fórumon könnyű reagálni, itt azért más.
Itt viszont nem kell senkihez igazodni.
Persze felmerülhet, hogy az ember minek ír blogot? Talán, mert van mondani valója, vagy a közönségét provokálni akarja, már, ha van neki. Persze lehet csak időtöltés, vagy későbbi magának készít feljegyzéseket. Ezt az utóbbit magyaráznám.
Anyósom átlépte a 95. évét. Fiatalabb korában maga volt az optimizmus, néha idegesítően, és az a fajta volt, aki abban élt, hogy őt mindenki szereti, rajta mindenki segíteni akar.
Aztán szinte észrevétlenül, pesszimista lett, és naponta többször is elmondja, hogy őt mindenki becsapja, meglopja. Borzasztó lehet úgy élni, hogy őt a sors, és az emberek is üldözik.
A baj persze nem jár egyedül, gyakorlatilag mozgásképtelen. Az általa kapaszkodónak nevezett járókerettel néhány métert tud menni, hatalmas izgalom jelentette megpróbáltatások közt.
A legnagyobb baj mégis az, hogy elveszti a múltját, eltűnik az élete.
Először csak élete történései keveredtek össze az időben. Megkérdezi a jóval a háború után született lányát, hogy emlékszik-e az ostrom alatt, valami óvóhely történetre.
Aztán kiestek az emlékeiből téglák, emberek, nevek, események.
Nosza, újra építette a múltját, a hiányokat, újonnan kitalált összefüggésekkel, az események átcsoportosításával kitöltötte. És persze a demencia miatt, ha újabb tégla esik ki a múlt épületéből, akkor a fantáziája segít megerősíteni azt.
Közben elmondja, hogy az Ő esze vág, mint a borotva, és mindenre emlékszik. Talán jobb is, hogy így vélekedik, milyen borzasztó lenne tudni, hogy napról, napra eltűnnek az emlékei.
Lám, lám, ha lenne egy naplója, vagy egy blogja, az segítene visszaidézni a régmúlt eseményeket.
Alig több mint 20 év van köztünk, és bár remélem, hogy nem élem meg az elesettségnek azt a fokát, amit az anyósom, de bizonyos aggodalommal fedezem fel, azt, hogy az odavezetető úton elindultam.
Hol jobban, hol kevésbé fájnak a térd ízületeim, nyilván a jókora súly feleslegem is ludas a dologban. Egy nyári, elhúzódó középfülgyulladásnál nagyobb hallásromlást állapítottak meg, Mindkét szememben, már műanyag lencse van, a magas vérnyomásom ellen folyamatosan gyógyszert kell szednem. Igyekszem mondatokat nem névvel kezdeni, mert hátha nem jut eszembe. Bizony néha a szavakat keresnem kell.
Ezért aztán úgy gondolom, hogy nem árt óvatosnak lennem, és néhány dolgot leírnom.
Igen, de a blog nyilvános. Nem gondolom, hogy négyszemközti beszélgetéseket, hangulatokat, benyomásokat nyilvánossá kell tenni. Sem mások, sem a saját privát dolgaimba nem szívesen avatnám, be a mégoly kedves olvasót sem.
A blog tehát e tekintetben, mondjuk egy irodalmi alkotás, bármilyen szerény minőségű is.
Én sem saját nevemen szerepelek, és másokat sem a teljes, valós nevükön nevezek, hacsak nem közszereplő az illető.
A történetek, akár kitaláltak is lehetnek, nem annyira a tényeket, mint inkább a véleményemet tükrözik.
Van még egy ok, ami miatt, ha kedvem tartja, és időm engedi blogot fogok írni.
Na, ezt, hogy mondjam el?
Az utóbbi időben egyre szívesebben találkozom, azokkal az emberekkel, akik a múltamban valamilyen szerepet játszottak, és élvezem a kialakuló baráti beszélgetéseket. Sokszor ott folytatjuk, ahol évtizedekkel ezelőtt abbahagytuk.
A minap egy ilyen beszélgetésnél szóba került, hogy fájlaljuk, nem tudjuk a tapasztalatainkat átadni.
Lehetne egy ilyen szerepe egy blognak is.
Ezért úgy gondolom, hogy leírom az én világomat.
Nem lesz egy vezér fonal, nem időrendben, nem témánként csoportosítva, hanem mintha, papucsban, házikabátban, csibukkal a számban, bojtos házi sapkában ringatóznék egy hintaszékben, mellettem a szőnyegen tátott szájjal hallgatnának lányaim, és unokáim.
Persze a papucs kivételével minden kellék hiányzik, és bár a fenti képben szereplő személyek léteznek, de már régen fütyülnek arra, hogy nekem van-e mondani valóm. Járják a maguk útját. És ez így van rendjén, és is azt hittem, hogy a felmenőim múltbéli tapasztalata nem tartalmaz hasznos, érvényes információkat a jelenre. Ma már tudom, hogy tévedtem, de gondolom, hogy ez generációk százai óta így van.

Igyekszem 500, és 1000 szó közti mennyiséget írni, hogy egyszerre ne legyen sok, se kevés.

2014. június 7., szombat

Május!


Egész májusban kínlódtam a fülemmel. Jó masszív középfülgyulladás tört rám. A vége felszúrás lett, ez sokat használt, de nem eleget. Hetekig szinte nem hallottam a bal fülemre. Legalább volt mire fognom a süketségemet.  :)

Szépen lemaradtam a kerti munkákkal. Pedig a sok eső, és a meleg valóságos dzsungelt csinált. Minden úgy nőtt, mintha húzták volna. Különösen a gaz. :(

Most örültem, hogy mezőgazdasági szövettel borítottam be sok mindent. Ezt a technológiát megtartom. A paradicsomoknál viszont a március 20, és április 20 körül kiültetettek, szinte egyszerre virágoznak. Ezentúl biztos nem fogom április közepe előtt kiültetni.

A solymári cseresznye minden eddigit felülmúló mennyiséget termett. Különösen darabra. Sajnos a mérete alatta maradt a megszokottnak.

A ribizli viszont ráhajtott, és sokat, nagy szeműt termett.

A hónap végén kiültetésre kerültek a paprikák. A mizuna, mind a két fej virágzik, Idén magot fogok belőle is, és az embermagasságúra nőtt lestyánból is.

Rekord termést hozott a zöldborsó. (Rajnai törpe) Pedig csak a nitrogén háztartás erősítésére vetettem. Cserével jutottam hozzá rengeteg kapor maghoz, ezért mostanában a lányok már szedik, és megy a fagyasztóba.

Apropó magcsere. Mindenkinek szívesen adok, cserélek magot, aki az itt található címen, időben jelzi az igényét.

Idén biztos, hogy több, mint 100 féle paradicsom fog teremni. Mindegyikből fogok magot, egyszer. A fajtákat a honlapomon fogom feltüntetni.

Ide teszem azokat a képeket, melyek a mezőgazdasági szövet felhasználását mutatják.





2014. május 23., péntek

Ónos eső-e a fagyott eső?

Persze egyszerű lenne közös kiindulási alapot találni, ha mindig tudnánk, hogy mi a tény.

Egyáltalán mire mondhatjuk, hogy tény?  Valójában csak arra, amit mi magunk tapasztaltunk, és meggyőződtünk róla, hogy érzékeink, műszereink nem csaltak meg.

Tehát figyeljük meg a jelenségeket. Keressünk magyarázatot arra, hogy, ami történt, az miért történt úgy, ahogy észleltük. Aztán jön a bizonyítás, megpróbáljuk a jelenséget előidézni. Többnyire kiderül, hogy valami lényeges dologról elfelejtkeztünk. A jelenségekhez, szorosan hozzátartoznak a körülmények. Mivel a magyarázatok többnyire túlmutatnak a konkrét jelenségeken, ezért a hipotézisünk, magyarázatunk, próbája az is lehet, hogy megjósolunk, egy még be nem következett eseményt, és vizsgáljuk bekövetkezésekkor, hogy mindenben úgy történt-e ahogy vártuk.

Tudom, ez nagyon elvontan hangzik, pedig nem az.

Téli reggel felkelek, és az úton, az éjjeli eső eredményeként jég van. „Na! ólmos eső esett!” állapítom meg. Hibás! Nem ólmos, hanem ónos. De lehet, hogy nem volt ónos, hanem rendes eső volt, mely megfagyott.

Azt nem nagyon kell magyarázni, hogy, ha a talaj hideg, és felsőbb légrétegek melegebbek, akkor a leeső eső szépen rá fagyhat az útra. Ez a fagyott eső.

Mi a helyzet akkor, mikor a hőmérséklet elosztás más. Felül 0 fok feletti, majd egy meglehetősen hideg, és a talaj mondjuk 0 fok közelében. Az a szerencsétlen eső elindul, a hideg sávba érve lehűl 0 fok alá, de nem fagy meg. Azaz folyékony marad, nem alakul ki jég. A halmazállapot változáshoz a nyugalomban lévő vízcseppnél kevés a 0 fok alá hűlés.

Amikor azonban az esőcsepp becsapódik, a halmazállapot változás hírtelen bekövetkezik. A tárgyakon olyan bevonat keletkezik, mintha ónnal öntötték volna le. Sajnos egyre többen ezt ólmosnak nevezik, szerintem hibásan.

Térjünk vissza a reggelhez. Ha fagy van, és a jég nem az ónos eső jellegzetes alakjában látható, akkor fagyott eső, van, ha esetleg kicsivel 0 fok feletti a hőmérséklet, és a jégbevonat olyan, mintha ónnal öntöttek volna le mindent, akkor ónos eső volt.

Megtehetem, hogy tiszta vizet óvatosan lehűtök fagypont alá. Láthatom, hogy folyadék. Ezután az edényt megütöm, hirtelen jéggé alakul az egész.

Ugye milyen könnyű tévedni, még hétköznapi, természeti jelenségek esetén is. Hát még társadalmi hatásoknál!

Az amerikai elnök magasnak találja a munkanélküliséget, alacsonynak a fogyasztást, kevésnek a költségvetés bevételét. Mit csinál? Leengedi a személyi jövedelemadót. Gondolnánk, hogy nagy csacsiság, még kevesebb lesz a költségvetés bevétele. És nem! Billnél több pénz marad, bízik a jövőben, elkölti. Többet kell termelni, munkahelyek teremtődnek, csökken a költségvetés kiadása, nő a bevétele.

Egy közép kelet európai országban nagy a munkanélküliség, alacsony a fogyasztás, kevés a költségvetés bevétele. Leeresztik az SZJA-t. Károlynál több pénz marad. Akkor, ha szegény félreteszi, mert lesz ez még rosszabb is. Akkor, ha gazdagabb, felül egy repülőre, és az Oxford Streeten elkölti. A költségvetés helyzete csak rosszabb lesz.

Miben van a két dolog közt a különbség? A jövőről alkotott képben, a bizalomban.

Akkor, ha egy még be nem következett esemény lefolyásáról van szó, nagyon nehéz jóslásokat tenni. Mindenképen kell valamilyen hipotézis, aminek alapján véleményt mond az ember.

Egy-egy tudományágra vonatkozó, általános nézeteket paradigmának hívják.

Paradigma a gondolkodásoknak, vélekedéseknek, értékeknek és módszereknek egy adott társadalom vagy szűkebben egy tudományos közösség minden tagja által elfogadott összegzését jelenti.

A természettudományokban ez többnyire a teljes tudományágra vonatkozik. A hétköznapi dolgokban, néha teljesen eltérő paradigmák léteznek egymás mellett. Elég arra gondolni, hogy míg egyesek elfogadják a műtrágya használatát, addig mások totálisan elutasítják. Természetesen mindkét csoport „tényeket” sorakoztat fel alátámasztásul. Mit, tényeket, szakértők véleményét.


Ez pedig nagy baj. Baj van a szakértőkkel, vagy a hivatkozással?

2014. május 22., csütörtök

Ami tény, az tény?


Lehet, hogy nem mindenki ért egyet velem, de mások megismerésének egyik fontos eszköze, hogy beszélgetsz vele. Szinte mindegy, hogy miről, csak hagyd, hogy elmondja a véleményét. A legjobban persze a kulturált vitában adja ki magát az ember. Mondanom sem kell, hogy szeretek vitatkozni. Pontosabban szeretem a partnert meggyőzni az én igazamról.

Az utóbbi időben azonban úgy látom, hogy a kulturált, és bizonyos szabályokat követő vita helyét átvette az acsarkodás.

Írnék néhány szót a vitáról.

A vita első kérdése, hogy azonos alapvetésekből ind ki, vagy sem.

Egyszer már leírtam a következőt:

„A filozófia többnyire úgy jár el, hogy tesz egy, vagy több kiinduló premisszát.(Igyekszem elkerülni a nem közkeletű szavakat, de vannak esetek, amikor szükség van rájuk. A premissza előzmény, alapinformáció, kiindulópont. Mondjuk: „Utálom a kék-szeműeket, neked kék a szemed, tehát utállak.” Ebben a mondatban az utálom a kék-szeműeket a premissza. Az, hogy tehát utállak, egy következtetés, azaz konklúzió. Neked kék a szemed, egy megfigyelés, és mint ilyen egy logikai lánc tagja, mely a premisszából a konklúzióig elvezet. Egy premissza lehet egy másik logikai lánc konklúziója. Tehát a fenti példának lehet egy olyan előzménye, hogy: „Eddig minden kékszemű ártott nekem, tehát utálom a kék-szeműeket.”)”

Reménytelen egy eredményes vita, hacsak nem a premisszáról folyik, ha kiinduló premisszák nem azonosak.

Én azt mondom, hogy minden ember egyenlő. A pirézek emberek, tehát egyelőek, ebből következik, hogy ….. mindegy, de következik.

A vitapartner az mondja, hogy az emberek nem születnek egyenlőnek, a pirézek alacsonyabb rendűek, ebből következik, hogy…..

Mindegy, hogy mi következik, biztos nem az, ami az egyenlőségből.

Nyílván a premisszákat kell egyeztetni. Az alapvető kérdések azonban, tapasztalatom szerint, nagyon mélyen lévő meggyőződésen alapulnak.

Aki úgy nőtt fel, hogy a családi asztalnál azt hallotta, hogy milyen buták, műveletlenek, kártékonyak, és haszonlesők a pirézek, ezt a dolgot, mint megfellebbezhetetlen tényt fogja, szinte vallásos meggyőződéssel vallani.

Ez az a pont, ahol nincs értelme a vitának. Akkor, ha végkövetkeztetés, a konklúzió érdekében olyan kiinduló feltételben kell megegyezni, mely lehetetlen, nem érdemes vitatkozni.

Mondanék egy konkrét példát.

Ha valaki azt állítja, hogy minden cigány bűnöző, ezért Indiába kell visszatelepíteni őket, akkor, ha az ember nem ért egyet a minden cigány bűnöző premisszával, nos, akkor nem azon kell vitatkozni, hogy nem Indiába, hanem Romániába.

A hétköznapi beszédben sokszor nem is hangzanak el a premisszák, hanem mindjárt egy konklúzió hangzik el. A „pirézeket vissza kell küldeni, Afrikába!”

Ekkor, ha megkérdezed, hogy miért, többnyire valami tényállítást hallasz. „Mert odavalók.” „Mert tolvajok!” „Mert olcsón dolgoznak, és elveszik a munkát a magyarok elől.”

Ez az, amikor, ha nem akarod, hogy a partner ellenségeddé váljon, abba kell hagyni a vitát.
Sajnos többnyire a két állítás, bár kizárja egymást, tényként szokott elhangzani.

Pl. „A magyarok genetikailag különböznek az európaiaktól.” „A magyarok genetikailag nem különböznek az európaiaktól.”

Hát ez az, amikor a tény, hogy a tény, nem tény. Legalább az egyik állítás nem fedi a valóságot.


Legközelebb a tapasztalat, és a hipotézis dolgait nézném meg.

2014. május 10., szombat

A kövirózsa másik neve fülfű.

Kaptam egy szép, nagy torokgyulladást. Elment tőle az életkedvem is. A kerti dolgokkal, meg szépen lemaradtam.
A torokgyulladás azonban tovább fejlődött, és egy munkaszüneti napon, reggel, pontosabban hajnalban arra ébredtem, hogy piszkosul fáj a bal fülem.
Félhét előtt az ügyelet sürgősségi részén voltam. Néhány perccel később a fül, orr, gége osztályon.
Apám is orvos volt, az öcsém is az. Nem a jól kereső, hanem a gyógyító. Mind ketten laborosok. Ki tesz a flaska vizelet mellé köszönő levelet, és teli borítékot?  Hat évvel a diplomám megszerzése után már többet kerestem, mint az osztályvezető főorvos apám. És persze kisebb volt a felelősségem. Nyaranta, míg egyetemre nem kerültem, apám fizetett valami bért, és kötelező volt a laborban dolgoznom. Meg is tanultam a labormunkát rendesen. Szóval valamennyire belülről is találkoztam a korházzal, és nem mind beteg.
Azonban az utóbbi 40-50 évben nem nagyon fordultam meg korházi osztályon. Volt ugyan három operációm, de attól eltekintve csak járó beteg voltam.
Az, hogy az osztály folyosóján ül valaki, és hozzá lehet fordulni, elég szokatlan a számomra. Úgy ülnek ott, mint szovjet szállodákban a gyezsúrnaja.
A fülészeten is ott ült a nővér. Kérdezte mit parancsolok, mondtam, hogy fáj a fülem. Tisztáztuk, hogy a sürgősségin már nyilvántartásba vettek. Közölte, hogy várnom kell, amíg bejön az ügyeletes orvos.
Fenn akadt a szemem. A mentőknél azt mondták, hogy ez a korház az ügyeletes. Orvos nélkül??!!
Amikor az idő közzel járt a fél nyolchoz, bátorkodtam megkérdezni, hogy mikor várható az orvos?
Nyolc, és kilenc közt van a váltás, hangzott a válasz.
Éles ésszel kitaláltam, hogy most is van orvos, csak alszik. Valószínűleg azt mondta, hogy csak akkor költsék fel, ha már hulla van. J
Persze, ha jajgattam volna, vagy a vér folyt volna belőlem, az más. De viszonylag jó a fájdalomtűrésem, vér nem folyt belőlem, ezért az őrszem úgy döntött, hogy a társadalomnak nagyobb hasznára van, ha pihen az ügyeletes, mintha engem ellát.
Összességében kétórányi várakozás után, jött egy szimpatikus, energikus szőke doktornő. Ellentmondást nem tűrően beparancsolt a vallató székbe. Tíz másodperc után közölte, hogy középfülgyulladásom van. 3-4 perc után recepttel, kezelési útmutatással távoztam.
Eltelt 5 nap. A fájdalom, már régen megszűnt, de szinte süket lettem a bal fülemre. Nyílván a gyulladás még meg van, és ez okozza.
Gondoltam egy merészet, és elmentem abba a korházba, ahová több mint 60 éve járok, ha van valami gondom.
Fülészet, osztály. Kicsi váró, már állóhely se nagyon van. Megtudom, hogy itt a korábban fekvő betegek kezelése folyik. Útba igazítanak. Irány a járó beteg rendelés. Egy paciens vár. Ez már gyanús. Az ajtón tacepao, tacepao hátán. Megtudom, hogy milyen telefonszámon kell előre bejelentkezni, és aki nincs bejelentkezve az csak akkor kerül vizsgálatra, ha az időponttal rendelkezők közt van idő rá.
Csütörtök volt. Felhívtam a megadott számot. Kedd estére tudtak volna időpontot adni.
Vártam félórát, ez alatt egy páciens jött ki. Egyetlen orvos rendelt.
Beültem a kocsiba, és elmentem abba a kórházba, ahol ügyeleti időben voltam. Irány az ambulancia. Zsúfoltság.
Átmentem az osztályra, bejelentkeztem az engem korábban ellátó doktornőhöz. Szerencsémre bent volt. Rövid 2 óra várakozás után ellátott, és azzal biztatott, hogy 7-10 nap alatt rendeződik a hallásom, de, ha nem, akkor megméri, hogy mennyire rossz.
A középfülgyulladás nagy fájdalommal járó, gyorsan kifejlődő betegség. Akkor, ha nem kezelik, elgennyed, és kifakad. Ez a hallás romlását, vagy elvesztését eredményezheti.
Fentiek tükrében inkább fizetném a 300 forintot, csak maradjanak itthon az orvosaink, és az eü. személyzet, és legyen legalább a korábbi szintű az ellátás.
Nem abba az irányba kellene haladni, mint a szociális temetés. Nem gondolom, hogy be kellene vezetni, hogy a beteget a család operálja meg.
A bal fülemre most sem hallok rendesen. Ha ráfekszem a jobbra, beszélhet hozzám az asszony, egy szót sem hallok. Minden rosszban, van valami jó. :)

Holnap azért kimegyek a kertbe. A zsálya gyönyörűen virágzik. Arról biztos csinálok képet. Ami biztos, biztos, ahogy lehet ültetek kövirózsát. Ezen a téren is teszünk egy lépést az önellátás irányába. Addig is használom a patikában kapható kövirózsa fülcseppet.

2014. április 30., szerda

Április.

Eltelt az április. Este még esett egy kis jég. Két napja nem mozdulok ki, mert összeszedtem egy torokgyulladást.
Előtte megérkezett Rita, az idősebb lányom, aki Franciaországban él, és a kisebbik középső unokám, J , Lara.
Tavaly egy Sweet Sixteen volt. Amióta nem láttam egy nő lett belőle.



A zöldséges kert kibővítése megtörtént. Ahol lehetett mezőgazdasági szövet takarást kapott. A takarás alatt mindenütt csepegtető cső van.

 


A paradicsomok, és a paprikák nagy része kiültetésre került. A kobakosok javarésze is szabad ég alatt van.




















 Számos fűszert átültettem, vidáman gyarapodnak.
 
 



A tomatillo lelkesen virágzik.




A Lestyán, már szinte fa.


Áprilisban az első , ami a kertből került az asztalra, húsvétkor, egy petrezselyem pesztós kenyér volt. Szép és finom.


Várom a májust. Még soha nem volt ennyi meggy, és cseresznye, és, ha nem hullik le a szilva is csúcsot fog dönteni.  Az időjárás siet 2-3 hetet, az orgona már elvirágzott.



2014. április 20., vasárnap

Melyik gyerekedet szereted jobban?


A CP nagy hangon vádolta a kialakult helyzetért a külföldet, és azok belföldi csatlósait. Választási programja abból állt, hogy „Megvédjük a CSP-t.”

Nem sokkal, de nyert. A hagyományoknak megfelelően, az SP elnöke gratulált, és lemondott.  Az SP frakciói, ugyancsak a hagyományoknak megfelelően egymást okolták a vereségért. Néhány ifjú só-párti megalakította a Bloody Mary osztagot (BMO). Zöld egyenruhájukat piros sapkával egészítették ki. Erre az NNP-sek barna sapkát rendszeresítettek.

A vörös sapkások rendszeres, nyilvános gyűléseket tartottak, és egyre határozottabban ítélték el azokat a munkanélkülieket, akiknek több gyerekük volt, és szinte a CSP-ból éltek. A barna sapkások éjjelente megtámadták a bankokat, betörték a kirakatokat, és egyre hangosabban követelték, hogy a bankok pénzét osszák szét a rászorulók közt.

Közeledvén a következő választás, a barna sapkás NNP-sek bejelentették, hogy fuzionálnak a CP-vel, ahonnan korábban kiváltak.

Ismét két párti lett volna az ország, ha néhány értelmiségi nem hozza létre a Harmadik Út Pártját. (HÚP)

Ők nyertek. A két tradicionális pártnak összesen 48% jutott.

A HÚP adta a miniszterelnököt, aki beiktatásakor a következőket mondta:

„Államelnök Úr, Tisztelt Parlament, Polgártársak!

Köszönnöm a bizalmat, azoknak, akik ránk szavaztak, és kérem a bizalmát azoknak, akik az ország vezetését másra bízták volna.

Hazánk minden lakosának, minden állampolgárunknak miniszterelnöke kívánok lenni. A szigetünkön lakó 4 500 000-nek, és a másutt élő 500 000-nek egyaránt.

A miniszter szó eredeti jelentése szolga. Szolgálni akarom hazámat, én leszek az első szolgája.

Feladatomnak tekintem, hogy a különböző irányzatok, elképzelések olyan megvalósítását oldjam meg, melyek egymást nem zárják ki. Közben tiszteletben fogom tartani az egyetemes szabadság jogokat, de érvényt szerzek annak, hogy a közösségünk tagjai, lehetőségük szerint támogassák az elesetteket, rászorulókat.

Évtizedek óta belviszályt okoz néhány nyitott kérdés.

Itt van mindjárt a só, vagy bors kérdése. Kijelentem, hogy ez nem kormányzati kérdés. Ez ízlés kérdése. Ebbe kormányom nem fog beleavatkozni. Nem tartozik ránk sem ez, sem a művészetek kérdése.

Helyes gazdálkodással megteremtjük a lehetőségét, hogy polgáraink szabadon alakíthassák ízlésüket, és sok  irányzatot ismerhessenek meg.

Nem fogunk beleszólni tudományos kérdésekbe. Lehetőségünkhöz mérten támogatjuk a kutatásokat, a tudományos akadémián keresztül. Az eddigi állami irányítású kutató intézeteket átadjuk az akadémiának.

Az oktatásban támogatjuk a versenyt. Az oktatás szabadsága fontos. Azt akarjuk, hogy a jövő fiatalsága legyen nyitott a világra, annak változásaira, az új eszmékre. Minden oktató maga választja meg, hogy oktatja tárgyát, mindössze a nemzeti minimum elsajátítása az elvárásunk. Természetesen tiltjuk a társadalomellenes eszmék oktatását, és terjesztését.

Végezetül a gyereknevelés támogatásáról. Mindkét megoldás mellett, és ellen lehet érveket felhozni, célunk a megfelelő kompromisszum megtalálása. Tudomásul vesszük, hogy időről időre más, és más megoldás adja az optimálist. Függetlenül attól, hogy melyik megoldásra szavaznának többen, nem fogjuk, vagy az egyiket, vagy a másikat támogatni, mert, mint mondtam a kisebbségben lévőket, véleményüket, érdekeiket is képviseljük. Nem szeretjük egyik gyerekünket sem kevésbé, mint a másikat. A kiegyezésre, a társadalmi békére törekszünk, mert ez szolgálja a haza, és polgárai érdekét.

Ehhez várjuk mindannyijuk támogatását.

Köszönöm!”



Eddig tart a kis mesém.  Te, kedves olvasóm, kit választanál, milyen beiktatási beszédet mondanál? A győzteseket képviselnéd csak? A többséged felhatalmazást ad-e a kisebbség jogfosztására?

Persze ne keress hasonlóságot az élet, és a mese közt. J